Borítókép: Vertigo Média
És Schwechtjének még azt is sikerült elérnie, hogy ne tűnjön fel semmiféle különbség a felnőtteket játszó profik és a kamaszok stílusa vagy játékmódja között. A Remélem legközelebb sikerül meghalnod:) végül úgy dob le magáról minden, az amatőrökkel, az állami támogatás hiánya miatt sufnituninggal leforgatott filmekhez társuló előítéletet, ahogyan a címe is átalakul az események súlyosbodásával kreténségből szívszorító sokkolássá. Tökéletesen érthetetlen, vagy ha akarom, felháborító, hogy ez a film nem kapott állami támogatását, miközben technikailag összeszedettebb, profibb, feszesebb, okosabb és működőképesebb tízből öt magyar filmnél, másrészt pedig aktuális és fontos témákról mond el gyomorba vágóan lényeges dolgokat. Ha van olyan, amikor tényleg lehetetlen megkérdőjelezni, az államnak feladata-e egy film elkészítésének támogatása, az pontosan a Remélem legközelebb sikerül meghalnod:) esete. Nem elutasítani, sokkal inkább ösztönözni kéne, hogy a társadalmilag ilyen fontos témát precízen körüljáró filmekből is készüljön lehetőleg minél több.
Nyugodalmasabb volt, le lehetett tenni ezt a feszültséget, a középiskola kellemetlen részeit nem kellett hazavinni. Nem beszélve arról, hogy függővé is válik az ember. Ebben sem különbözik sokban a két generáció, az enyém meg az utánam következő. Most mondhatunk ítéleteket, de mi is folyamatosan a telefonunkat nyomogatjuk. Olyan értelemben is függőség ez, ahogy a dohányosoknál, akik azt mondják, sokszor csak azért gyújtanak rá, mert a kieső időben nem tudnak mit kezdeni magukkal, és ez egy jó pótcselekvés. A telefon ugyanez. Amikor van fél pillanatom, már nézem az Instagramon, hogy ki mit posztolt, és nem azért mert érdekes. Valójában a posztok a 90%-ában semmi érdekes nincs, főleg amikor felülről fényképezett kávé, meg "ki mit evett" képeket tesznek fel az emberek. De mégis, addig jó vele elütni az időt, amíg éppen nem történik semmi. Szerinted mi ennek az oka? Túl vagyunk pörögve, állandóan történnie kell valaminek, mert esemény központú az életünk, és ha nem történik semmi, akkor a telefonnal remekül lehet pótolni ezt az űrt.
Mindig meg szokták kérdezni, hogy miként értük ezt el. Részben úgy sikerült, hogy bátorítottam a szereplőket, hogy ahol úgy érzik azt nem így mondanák, tegyenek javaslatot, mondják el a saját szavaikkal. De az is igaz, hogy nagyon hasonlóan beszélünk, mármint az én meg az ő korosztályuk. Még nem akkora a szakadék, nem vagyok elég öreg. Vannak kapcsolódási pontok a két generáció között. Viszont ha a saját nagymamáimra gondolok, köztük meg köztem azért már volt szakadék, más nyelvet beszéltünk. Úgy tűnt, hogy az övék egy sokkal szabatosabb igényesebb nyelv, míg a miénk egy roncsoltabb és szlengesebb. Volt valamilyen elképzelésed a színészekkel kapcsolatban a válogatás során? Igen, fizikumra is volt, hogy például a Péternek egy olyan fiúnak kell lennie, aki a korosztályában egy kicsit még a kisfiú felé hajlik. Ez a kamaszoknál gyakori, hogy a lányok korábban érnek és hamarabb lesznek "felnőttesebbek", a fiúknál pedig az a gyakori, hogy ez beszorul egy időre, és aztán robban. Egy olyan alkatú fiút kerestem Péter szerepére, aki ugyanannyi idős, mint a többi fiatal szereplő, de nincsenek meg ezek a kamaszkori sajátosságok nála.
A kamaszkori magány örvénye adja Schwechtje Mihály első nagyjátékfilmjének alapmotívumát. És bár a téma akár veretes művészfilmet is ígérhetne, a darab úgy tud erről a súlyos problémakörről beszélni, hogy közben a néző előtt egy pszichothrillerrel kevert szerelmi melodráma feszült képei peregnek, amely első percétől magával ránt, és nem is ereszt el az utolsóig. Az alkotás megadja a szereplőkkel való együttlélegzés mágikus élményét, ami itt egyszerre köszönhető a jól megírt karaktereknek, az érzékeny színészvezetésnek és a gondosan felépített képi világnak. Schwechtje csalhatatlan érzékkel válogatta össze szereplőit, ami kamaszok között játszódó fikciós mű esetében különösen nagy bravúr. A cselekmény gimnazista főhőseit megformáló fiatalok – Herr Szilvia, Vajda Kristóf, Rácz Dávid – hitelesen oldják meg a legnehezebb jeleneteket is; mellettük Polgár Csaba, Rezes Judit, Schell Judit, Kardos Róbert, Mácsai Pál nyújt élvezetes alakítást. A Remélem legközelebb sikerül meghalnod:) magabiztos rendezői debütálás.
Ugyanakkor mindenkinek teret ad, hogy megmutathassa bármelyik arcát. Legyen a feltöltött tartalom érdekes és fontos, vagy teljesen érdektelen és haszontalan. Ez a mechanizmus meglehetősen ízléstelen és általában elég primitív presztízsversenyre ösztönzi az embereket, illetve számtalan nárcisztikus, egoista, hiú, de épp ezen vonások miatt végtelenül bizonytalan, megfeleléskényszeres és sértődékeny személyiséget szül. Emiatt ismerünk annyi arctalan vagy névtelen betyárt és annyi komolytalan, valódi érvelést nélkülöző világmagyarázatot az online felületekről. És pont ez a rendszer teszi olyan nehézzé, hogy az adott esetben terhes múlt emlékeit lerázzuk. Ami egyszer a közösségi oldalon megtörtént, bármikor utánunk jöhet, még ha iskolát, munkahelyet vagy közösséget is váltunk. Ez olyan kortárs probléma, amivel az egész nyugati világban – már az oktatáspolitika szintjén is – foglalkozni kéne. Nyilván nem lehet és nem is szabad, már csak azért sem, mert kontraproduktív, lépésről lépésre szabályozni és irányítani a tinédzserek életét.