Az utolsó kísértés, melyet le kell győznie, meglehetősen légből kapott: a hérosz hosszasan ingadozik a festészet és költészet között. Jókai itt, kissé szenvelegve, saját fiatalkori festői próbálkozásait is felidézheti, aminthogy Jenőy portréján, családi helyzetén több helyt felismerhetők az önarckép vonásai. Vagy a Cilike társaságától eltiltó nagyasszonyban nem bukkanhatunk-e rá Laborfalvi Rózát gyűlölő édesanyjára s a diákkori visszatérés az édes otthonba, a nagy gavallér Bálvándyra irigykedés nem ténylegesen átélt, jellegzetesen kamaszkori mozzanat-e?! Maga a Csollánné-motívum is mintha mélyebbről jönne, mint Jókai kacér szép asszonyai általában. Vajon nem A tengerszemű hölgy (1890) Erzsikéjének valamiféle előzménye-e ez, számadás egy titkolt, fiatalkori szenvedélyről? Eszményi hőseivel legtöbbször a nemzetietlenség s az abszolutizmus képviselőit fordítja szembe, ezúttal viszont a hazai elmaradottságot teszi a legfőbb ellenféllé. Csakhogy a feudalizmus sivárságát még nem tudja eléggé leálcázni (jobban sikerül ez majd a Rab Rábyban. )
A jövő jelene hirtelen a múlt jeleneként ismerszik fel a recepcióban, egy immár megkerülhetetlen történelmiség hatalmaként. S később már az elbukás után kialakuló, rendelkezésre állónak bizonyuló történelmi perpektíva lesz képes a történet folytatására, mely azonban minden visszatekintése mellett a zárlatban megint csak egy elképzelt jövő-aspektus felől lesz képes meghatározni önmaga historikus távlatát. Így álmodik a romantika, hozzásegítvén olvasóit ahhoz a máig élő tapasztalathoz, miszerint minden decentrálás és destrukturálás mélyén újabb és újabb álmok rejlenek. Az idézés beszéde Aligha szükséges bizonygatni, hogy az intertextualitásnak beszédként értett koncepciója nem nélkülözheti e jelenség hatásfunkcióként való felfogását. Az idézés poétikájának még elsősorban anagrammatikus szemléletére vallanak a Kristeva-Barthes-Genetteféle elméletek is, alig reflektálván arra a történetileg változó szerepre, amely meghatározza a vendégszövegek recepciójának kontextualizáló műveleteit. (30) Ezzel persze feltételezzük, hogy a romantikus intertextualitás szintén olyan beszédként ragadható meg, mely valamiképp ráutalja magát az olvasói jelentésképzés pragmatikájára.
A Csittvári Krónikán kívül említésre méltók Tseresnyés uram intései és a főhős meg a nádor beszélgetése a színészetről. Az érvelő, vitatkozó részletek mellett másutt költői hangulatossággal érzékelteti a nemzedék lelkivilágát. Ilyen a Közelebb az éghez című fejezet, mely beszédes példája annak, hogyan tudja Jókai himnikus emelkedettséggel átitatni a környezetet, méltó keretet nyújtva így a Bánk bán első felvonásának felolvasásához. A szerkezet uralkodó vonása a lazaság, szorosabban csak egyes anekdotacsokrok tapadnak benne egymáshoz. Ilyen füzér a kicsapott diákok szerencséje Csollán Berti leveleivel, a jogászévek komikuma, Csollán meg Bálvándy versengése. Jókai egyik legnagyobb nyelvi bravúrját a nagyerdei jelenetben találhatjuk fel. Budapest és Komárom mellett Debrecent szereti legjobban a magyar városok közül, – de szíve ott is a kollégiumhoz vonja elsősorban. E különleges diákcsoport nyelvét a szótáríró buzgalmával gyűjtögeti, hogy mulattató bőséggel mutassa be, szinte az olvasó meglepődését élvezve.
A műveit stílusegység és jelentésbeli egység jellemzi. Fordulatos cselekménybonyolítás nélkül is nagyfokú feszültséget képes kelteni pusztán az előadásmódja révén. Regényeinek szerkezete általában egyszerű: a cselekmény vonalszerű, színhelyek és a bonyodalmak váltakozása kronologikus, hosszabb leíró vagy értekező rész ritkán szakítja meg a történetmondást, a háttér szerepe elhanyagolható. Regényei mégsem egyhangúak. A kaland padig csak egyik építőeleme műveinek. A szerkezet sokszor a pikareszk (pikareszk: A kalandregénynek a spanyoloknál a XVI. században kialakult változata, mely általában realisztikus, de gunyoros és keserű életszemlélet is jellemzi. ) regényre emlékeztet, de az egyes epizódok műfaj eltér. Jókai különböző műfaji elemeket egyesít, társít: a humoros anekdota, a bensőséges életkép, a játékos kaland és a komolyan vett mese keverednek műveiben. Legtöbb regényében az egyik vagy a másik műfaji elem kerül túlsúlyba. (Az Egy magyar nábob fő cselekményszálának két anekdotakör adja pillérét: az egyik a parlagi magyar oligarchia viselt dolgait, a másik az örökösödési per történetét foglalja magában.
Csak egy-egy példát hozunk mindkét oldalról. Az eszményítésre azt, amelyik a mese mítoszi alterációjában (16) a legmarkánsabban mutatkozik meg, teljességgel áthúzva az idősebb Baradlay fabuláris struktúrájú végrendelkezését. Baradlay Jenőt bátyja keresztnevének téves németre fordítása (Edmund helyett Eugén) miatt összecserélte a hadbíróság Ödönnel. Jenő azonban családja érdekében feláldozza magát, vállalja Ödön tetteit, amelyekért halálra ítélik és kivégzik. A korábban ingadozó, kétes kapcsolatokat ápoló, önállótlan fiatalember ezzel a család ellenségének, Rideghvárynak a jóslatát teljesíti be (az apai jövő-diktátum helyett), s lép fel a vérpad magaslatára, mártírrá magasztosulva. Valóban, e metamorfózisa lélektanilag meglepőnek, előkészítetlennek, kifejtetlennek tűnik. De épp ez a változás teremti meg az újraolvasásban felszabadítható (a figura jelenének és jövőjének feszültségéből fakadó) imagináció olyan ingerkvantumát (Iser), melyben Baradlay Jenő alakja a jövő jelenét képviselő fontosságában, a múlt jelenének való feláldozásában, s ekként a maga tragikumában kísérhető nyomon.
Állásfoglalásaiban szívesen engedte, hogy nála határozottabb egyéniségek irányítsák. Március 15-én ismerkedett mag a Nemzeti Színház színésznőjével, laborfalvi Rózával, akit rövidesen feleségül vett. Jókai anyja és barátai ellenezték a házasságot, s ez is szerepet játszott abban, hogy Petőfivel megromlott a kapcsolata. A szabadságharc idején újságíróként részt vállalt a politikai életben. Elkísérte Kossuthot körútjaira, de támogatta a Békepártot is (kritikai hadjáratával érték el, hogy a rendőrminiszter, Madarász László lemondjon). Világos után bujdosni kényszerült. Az üldözésektől felesége kapcsolati óvták meg: felíratta Jókai nevét a komáromi várvédők listájára, akik menlevelet kaptak. Jókai kezdetben álnéven (Sajó) kénytelen írásait közölni, s az 1854-ben megjelenő Vasárnapi Újság is csak főmunkatárskánt tüntette fel, jóllehet ő volt a lap gazdája. Művészete az ötvenes évekre ért be. Elismerést az elbeszéléskötetei (Csataképek, Egy bújdosó naplója; mindkettő 1850) és regényei, pl. : az Egy magyar nábob (1853 - 54) hoztak.