Jó volt, hogy elválasztott bennünket egymástól a mérhetetlen messzeség, jó volt, hogy a több éves távollét téged erre a csapásra előkészíthetett: visszajöttél, [35] de nem arra, hogy örvendezzél fiadnak, hanem arra, hogy még a beléd rögződött vágyakozás is kihaljon szívedből. Ha sokkal előbb távozol, talán bátrabban viselted volna el, hiszen éppen a távolság zsongította volna el sóvárgásodat; ha nem utaztál volna el, meglett volna az az utolsó vigaszod, hogy fiaddal együtt lehettél volna még két napig: most a kegyetlen sors úgy rendezte el, hogy sem boldog életemnek nem lehettél tanúja, sem nem szokhattad meg távollétemet. De minél kegyetlenebb e sok sorscsapás, annál jobban meg kell edzened vitézségedet, s annál keményebben csatáznod vele, hiszen ezt az ellenségedet ismered s már nemegyszer leverted. Most sem ejtett a testeden új sebet: ez a vér is régi sebhelyedből fakadt. Nincs okod azzal mentegetned magad, hogy asszony vagy te is, és a nőknek szinte korlátlan, ha nem is mértéktelen joguk van könnyeket ontani; őseink ezért tíz hónapnyi időt adtak az özvegyeknek, meggyászolni férjüket, hogy hatósági intézkedéssel vessenek véget a szűnni nem akaró asszonyi siránkozásnak.
Ellenkezőleg, semmit sem kell ennél inkább bebizonyítani. Mert ha önmagáért áhítozunk rá, az is közeledhetik hozzá, aki beéri önmagával. "Hát hogyan közeledik hozzá? " Ahogyan a nagyon szép tárgyakhoz: nem izgatja a nyereség, s nem rémíti el a szerencse forgandósága. Sárba rántja a barátság fenségét, aki kedvező sorshoz köti. A bölcs beéri önmagával. Ezt, Luciliusom, a legtöbben tévesen értelmezik: a bölcset mindenünnen távol tartják, és belekényszerítik a saját csigaházába. Pedig különbséget kell tenni, mit és milyen mértékben ígér ez a mondás: a bölcs elég önmagának ahhoz, hogy boldogan éljen, de ahhoz nem, hogy éljen. Az utóbbihoz ugyanis sok mindenre van szüksége, az előbbihez csak egészséges, fennkölt s a szerencsét megvető lélekre. Khrysippos meghatározását is fel akarom előtted fedni. Azt mondja, a bölcs semmilyen dolgot sem nélkülöz, és mégis sok mindenre van szüksége. "Ezzel szemben az ostobának semmire sincs szüksége, mert semmit sem tud felhasználni, de mindent nélkülöz. " A bölcsnek szüksége van a kezére is, a szemére is, és sok elengedhetetlen dologra a mindennapi életben, de semmit sem nélkülöz.
Hogy tudd, mennyire így van ez: ha nem volna szabad hálásnak lennem, csak úgy, hogy hálátlannak tűnjek, ha csak sérelem színe alatt viszonozhatnám a jótéteményt, a legnagyobb lelki nyugalommal tartanék a becsületes szándékok felé a rágalom sűrűjén keresztül. Szerintem senki sem becsüli többre az erényt, senki sem hódol neki jobban, mint aki elveszíti jó hírét, csak hogy lelkiismeretét ne veszítse el. Így hát, mint mondtam, inkább a te javadra, mint a máséra szolgál a hálád. Mert a másikkal közönséges, mindennapi dolog történik; visszakapja, amit adott - veled pedig jelentős, s a legboldogabb lelkiállapot eredménye: hálás voltál. Hiszen ha a rosszindulat szerencsétlenné, az erény boldoggá tesz, hálásnak lenni pedig erény, valami megszokottat adtál vissza, de fölbecsülhetetlenhez jutottál: hálás voltod tudatához, s ez csak az emberfeletti, sorsáldotta lélekhez ér fel. Ellentétes hangulatba kerget a legfőbb szerencsétlenség: senki sem lesz boldogtalan, ha hálátlan; nem halasztom a jövőbe: máris boldogtalan.
Minden szakadatlanul áramlik és hömpölyög; helyét változtatja szűnös-szüntelen, amint megszabta a természet törvénye és kényszere; miután meghatározott évkörökben végigfutotta pályáját, újra kezdi megszokott útját: ezek után tehát ugyan hogy is gondolhatod, hogy az emberi léleknek, amely az égiekkel egyazon anyagból alkottatott, a bolyongás és helyváltoztatás nyűg és teher, holott magának az istenségnek gyönyörűsége és életeleme a szédületes és örökkévaló változás! Nos, most az égről a földre fordítsd szemed: megállapíthatod, hogy lakóhelyüket változtatták már egész népek és nemzetek. A barbár tartományok kellős közepébe hogy kerülnek görög városok? Hogyan jutott el a makedón nyelv az indusok s a perzsák közé? Scythiában s a szomszédos vad és zabolátlan nemzetek földjein, egymást érik ott a Fekete-tenger partszegélyén alapított városok: mikor egész házuknépével itt ütöttek tanyát, nem riasztotta vissza őket sem az örökös tél tombolása, sem az emberek természete, ami oly rideg, akár az éghajlatuk.
Athénban a vesztőhelyre kísérték Aristidést;[34] aki csak találkozott vele, lesütötte szemét s keservesen felsóhajtott, mintha nem is csak ezt az igaz embert hurcolnák a vérpadra, hanem az igazságot magát; akadt mégis egy ember, aki arcul köpte őt. Ezen annál inkább felháborodhatott volna, mert tudta, hogy ilyesmire tisztességes ember nem vetemedhetett; de ő csak letörölte arcát, s mosolyogva odaszólt a kísérő hatósági embernek: "Szólj neki, hogy a száját ne tátsa ki többet ily mocskosan. " Ez nem volt egyéb, mint sértéssel megtorolni a sértést. Tudom, hogy egyesek véleménye szerint a megvetésnél semmi se fájdalmasabb, sőt helyette szívesebben elviselnék akár a halált. Ezeknek azt felelhetem, hogy a száműzetésben megaláztatásnak gyakorta nincs is nyoma: ha egy nagy férfiú elbukott, bukásában is nagy marad, s nem éri őt nagyobb megvetés, mint a templomok romjait; ezeket lábbal tapossák ugyan, de a vallásosak épp oly hódolón tisztelik, mintha épségben állanának ma is. Minthogy tehát nem történt velem semmi sem, drága jó anyám, ami miatt könnyedet kiapadhatatlanul ontanod kellene, nyilvánvaló, hogy a kesergésre személyes okok indítanak.
Öleljük hát az öregséget szívünkre és szeressük: tele van gyönyörűséggel, ha élni tudunk vele. A gyümölcs akkor a legízletesebb, ha már majdnem lepottyan, a gyermekkor akkor a legszebb, mikor tovaillan; a bor híveit az utolsó korty gyönyörködteti, az, amely elmerít, mely a végső lökést adja meg a részegséghez. Minden élvezet a végére halasztja azt, ami a legkellemesebb benne. Igen kellemes a már alászálló, de még nem rohamosan zuhanó életidő. És úgy ítélem, hogy még az utolsó cserépdarabon állva is találni sajátos gyönyörűséget. Vagy éppen az lép a gyönyörűségek helyére, hogy már semmi sem hiányzik. Milyen édes tudni, hogy a vágyakat kifárasztottuk és magunk mögött hagytuk. "Nyomasztó, hogy a halál mindig a szemünk előtt van" - mondod. Először is ugyanúgy kell az öregember szeme előtt lebegnie, mint a fiatalok szeme előtt, mert nem kor szerinti jegyzék alapján idéznek bennünket. [46] Azután meg senki sem olyan öreg, hogy ne remélne arcátlanul még egy napot. Egy nap pedig az élet egy lépcsőfoka.